Róma 2010.10.08. - Vanda beszámolója

Azt hiszem, Vanda igazán megtalálta a módját, hogy megemlékezzen a 2010-es európai turné zárókoncertjéről... :)

*****

Róma... Istenem, hol is kezdjem... Végre állójegy, de Szilvi nélkül... Still Haven't Found stadionnyi nemzeti lobogókkal... Csodálatos Szent Péter Bazilika a két legkedvesebb kolléganőmmel... A családom kezdettől fogva támogatta a római kiruccanásomat, még úgy is, hogy végül négy napot töltöttem az olasz fővárosban. Ez alatt már sokat emlegetett férjem, Gábor, itthon maradt. Furcsa, rossz érzés volt, maradt bennem amiatt, hogy EZT a várost nem együtt nézzük meg. Na jó, akkor az elejétől. Elhatároztam, akarom Rómát. U2-val. Az első lépés a jegyvásárlás volt. Mivel Bécs után (augusztus 30.) döntöttem el, hogy a turnézárást is megnézem, nem sok esélyem-lehetőségem volt jegyet szerezni. A hivatalos ticketone.it-n Buy Now helyett, Not Available szerepelt a U2 jegyek mellett. Oké, akkor nézzünk szét az összes létező fórum zenei, U2-s, koncertes, vagy koncertjegyes hozzászólásai közt, "hátha valaki eltöri a bokáját..." és eladja a jegyét. Közben Szilvi, U2-s koncertlátogató társam lemondott az utazásról. :(  "sajnos ez már nem fog összejönni." Úristen, egyedül mégse mehetek. Jegy semmi, olasz nyelvtudás semmi, ráadásul, ha csak egy napra megyek, rohadt drága a repülőjegy. Na jó, akkor nem megyek. De valahogy mégiscsak... Nem nem, megyek. De, turnézáró, az is lehet, hogy többet nem látom Őket... Na és? Már két koncerten is voltam... Jó, maradok itthon. Ez van. Persze csak nem hagyott nyugodni a dolog és találtam olcsó repülőjegyet a Wizzair-nél. 5-én oda, 9-én vissza. Na jó, most aztán már tényleg be kéne fejeznem, nincs jegy, nincs akivel mehetnék, de négy napra nézem már a szállást is... Na jó, gép kikapcs, jó éjszakát. Másnap elkezdtem kérdezgetni Brigit - akivel két és fél éve egy helyen dolgozunk és aki révén Szilvit megismertem - hogy ugyan, mi lenne, ha eljönne velem? Sokat nem kellett könyörögni, szívesen beadta a derekát, igen jönne, úristen RÓMÁBA!!! Persze jön, U2 koncert is? Hűha! Menjünk menjünk, igen!!! Mi? Wizzair? Négy nap? Van még annyi szabi? Szóval a lelkes szervezkedés beindult. Négy nappal később (vasárnapra) már megvolt a repcsijegy és a szállás is. Másnap hazaérve egy hetes szabadságáról (Sorrento, Olaszország), Csilla - szintén kolléganőm, de inkább barátomnak mondom - irigykedve hallgatta lelkendezésünket, megyünk Rómába! De jó nektek, én is szívesen visszamennék, annyira jó fejek ezek az olaszok... Gyere!!!! Beszéld meg otthon, én addig átiratom három ágyasra a szobát! De jó lenne, hárman csajok, négy napig kint, tök jó, király, ilyen lehetőség több úgyse nagyon adódik! Közben a főnökünk - aki egyébként jó fej - közölte, hárman egyszerre nem mehetünk szabira. Szó se lehet róla! Végül addig-addig ügyeskedtünk, hogy dehogyisnem, megyünk szabira, mi hárman és megyünk a csodálatos Rómába! Még egy hét volt hátra... Gáborom e-mailben lerendezte a szállásmódosítást és a transzfert. Na igen, de mi lesz a koncertjegyekkel? Két jegy kellett csak, na de amikor még egy sincs? Minden lehetőséget végignéztem, órákat, éjszakákat töltöttem a gép előtt, de semmi. Valamikor szeptember legvégén volt egy fickó két eladó jeggyel, beszéltünk többször is, de meggondolta magát... Nem volt más hátra, kint, Rómában koncert előtt megvesszük zsebből. Rohadt drága lesz, biztos, de nem maradt más lehetőség. Róma csodálatos. Kedd, délelőtt még dolgoztunk, aztán mindenki haza, csomagolás, hatkor randi a reptéren. Este 10 körül érkeztünk, transzfer, becsekkolás, alvás. Másnap reggeli után elcsaltam a lányokat a Stadio Olimpico-hoz. Meg kell nézni a helyszínt. Milyen a közlekedés, ilyesmi. Csodálatos, még kívülről is. Az első nap városnézéssel telt, láttuk a Colosseumot, a Trevi kutat, a Spanyol lépcsőt, estére számtalan élmény volt a fejünkben és a fényképezőgépekben. Meg 20 kilométer a lábunkban. Másnap láttuk a Szent Péter teret és a Bazilikát, a Forum Romanumot és további 20 kilométert tettünk a lábainkba. A Vatikán életem egyik nagy élménye, olyan erő van ott, hogy földbe gyökerezett a lábam. Rómát nyilvánvalóan nem tudtuk úgy körbejárni, ahogyan szerettük volna. Ehhez ennyi idő nagyon kevés. Ahova csak lép az ember, lát valami gyönyörűt, nem csak a nevezetességeket, hanem az egész város lenyűgöző. Nem elhanyagolható tény, hogy 28-30 fok és ragyogó napsütés volt végig! Az olaszok nagyon segítőkészek, és a nyelvi nehézségekre fittyet hányva mutogattak, magyaráztak addig, amíg nem válaszolták meg a kérdéseinket. Olaszul semmit, angolul is csak kicsit beszélünk, de minden simán ment. A szállás is nagyon jó volt, segítőkészek voltak itt is. Az első két nap alatt néhányszor eszembe jutott, ha nem jutok be a koncertre, már akkor is megérte. Amikor eljött a péntek, október 8., már nem gondoltam ilyen lehetőségre. Már csak az "igen, lesz jegyünk" létezett. Reggeli közben beszélgettünk, épp mondtam Briginek, hogy milyen jó lenne, ha lenne valami kis meglepetés a koncerten, valami extra, mégiscsak turnézárás lesz...! Ekkor teljesen váratlanul a mellettünk lévő asztalnál egy U2 pólós fickó hátrafordult, majd magyarul megszólalt: - Á, nem lesz semmi, én már egy jó pár turnézárón jártam és sose volt semmi... - Öööö.... izé, helló, szia! Tényleg? Még nincs jegyünk, igazából extra nélkül is boldogok lennénk. - Nincs? Én tegnap (!!!) vettem a ticketone.it-n, 34 (!!!) euróért. Ma veszem át a stadionnál. Konkrétan azt hittem, elájulok!!! Komolyan! Az a dög ticketone.it még a koncert előtt egy nappal is kilökött jegyeket...! Nem, nem hiszem el, elájulok, meghalok!!!!!! Három hétig szünetelt az árusítás, most meg... És ha ilyen olcsó, Csillukám is jöhetne velünk! - És ha szépen kérünk, esetleg segítenél megnézni, nekünk nincs laptopunk, és odaadjuk a pénzt, megrendelnéd? - Persze, találkozzunk fél óra múlva a recepciónál, megnézzük. Gondolhatjátok, a szívem majdnem szétesett. Lementünk, megnéztük. Az értékesítést már leállították. Nyilvánvaló, aznap volt a koncert, csak egy ilyen naiv, mint én gondolhatta, hogy ez összejöhet. De igenis gondoltam, fél óra tiszta reménykedés és bizakodás után dőlt el, most már biztos, hogy kabát alól kell szerezzünk belépőt. (A srác baromi rendes volt, ezúton is nagyon köszönöm Neki!)  Ja, és egy igazi veterán. A római lesz élete 35. U2 koncertje... Bakker... Délelőtt 10, indulás a stadionhoz. Aznap délelőtt még meg akartunk nézni pár szép helyet a városban, de velem már nem lehetett bírni. A stadionnál már sokan lézengtek. Egy buszmegállóban ültünk, amikor Csillának az az ötlete támadt, írjuk ki egy papírra, hogy jegyet vennénk. Sétáljunk egy kicsit, hátha szerencsénk lesz. Egy perc sem telt el, máris odajött egy pasi. Jegyüzér. Mennyi kell? Kettő. Oké, hatszáz euró. Na jól van barátom, viszlát! Oké, oké, mennyit tudsz adni érte? Egy százast. Á, nem nem...az kevés. És ez így ment egy jó fél órán át. Mennyi, annyi. Sok, kevés. Majdnem megvettük egy nem-jegyüzér fiatal lánytól a két állójegyét, amikor az orrunk előtt letartóztatták és bevitték a rendőrök...! Kiderült, nem csak árulni illegális, de venni is. Na jó, húzzunk innen, mielőtt... Félrevonultunk és elkezdtük figyelni az árusokat. Nyilvánvaló volt, mindent lezsíroztak előre, melyik üzér árulhat, melyik nem. Végül vettünk egy állójegyet nekem. A srác megígérte, (hahaha) szerez még egyet Briginek is, pár óra múlva menjünk vissza. Nem volt más lehetőségünk, mint megbízni egy ismeretlen svéd jegyüzérben. Visszamentünk a szállásra, kaja, átöltözés, koncertszerkó. Csilla otthon maradt, Brigivel fél 5-re visszamentünk a stadionhoz. Ha hiszitek ha nem, a srác ott volt, és jegy is volt. Mint az enyém, egyforma, nem hamis, azért az árért, amit megbeszéltünk. Megvan a két jegy! Határtalan boldogsággal és izgalommal (biztos nem hamis-e) beálltunk a sorba. Fél hat körül kapunyitás, rohanás, ellenőrző kapu, leolvasóval. Előttünk hamis jeggyel akartak bemenni, nem lehetett. Úristen, most kiderül... Igen, igen, befelé!!! Tudtam, hogy nem lesz gond, láttam már eredeti jegyet, de azért egy kis zabszem volt... Még két ellenőrzés, motozás. Lovasrendőr. Kutyás rendőr. Jegykezelés. Futás!!! Futás fel a lépcsőn! Nézd Brigi, itt vagyunk! Itt az ufó! Nézd, az első sor a színpad bal oldalán még tök üres!!! Úristen, üres az első sor!!! Gyerünk, rohanj!!! Odaértünk, megmarkoltuk a korlátot az első sorban. Előttünk a Red Zone, és a színpad olyan közel, hogy szinte alatta álltunk. Remek helyünk volt. Szuper, nem takarta a kilátást sem kamera, sem más. Zágrábban azért volt jó, mert az egész színpadot messziről láttam, Bécsben azért, mert már közelebb voltam, jobb volt a hang. Itt Rómában... tökéletes. Remegett kezem-lábam, az adrenalin igen felszökött. Vettünk még ásványvizet meg két hot-dogot, aztán vártunk. A stadion már önmagában is lenyűgöző, de így színpaddal, egyre sokasodó emberekkel... és a tudat, hogy itt vagyunk, sikerült... :) Mellettünk egy portugál csapat telepedett le, mint utóbb kiderült, az egyikük 55. szülinapját ünnepelte aznap. Ajándékba ezt kapta a barátaitól. Egy koncertet. Lement az előzenekar. Annyira silány volt, hogy még a nevükre sem emlékszem. Ja, de. Interpol. Ha valakit megbántok, elnézést, de nagyon semmilyen volt. A Snow Patrol és a One Republic sokkal jobban illett a U2 elé. Már éjfelet mutatott a kivetítő órája, a valódin fél 10 volt. Na mi van, gyerekek, fél órás csúszásban vagyunk! Bono még alszik, vagy mi? :))) Space Oddity, hangorkán. Fényárban úszott a stadion és ugyan egy fél szektor le volt zárva, így is 85-88 ezer emberről mondhatom, hogy állva tapsolt, mikor ezek négyen bejöttek. Imádom, hogy a Beautiful Day van az elején, nagyon felpörgeti a nézőket egy perc alatt. Most volt végre I Will Follow, nagyon szerettem! Az elején kicsit torz volt a hang. Bonot néha nem is hallottuk, bár ma sem tudom eldönteni, hogy a technika, vagy a nézők nyomták el a hangját. Az Elevation és az Until The End Of The World megint olyan ütős volt, hogy még a mellkasomban is éreztem a dübörgést. Gondoltam, kicsit kevesebbet kéne ugrálni, mert két perc múlva nem lesz energiám még állni sem. Azért is jó az első sor, mert csak a korlát van előtted, lehet kapaszkodni és kapsz levegőt is. A Red Zone-ban elég lazán álltak az emberek, jöttek-mentek, nem zavarta a kilátást senki. Pontosítok. Volt egy társaság, talán 8-an voltak, írek. Cukik voltak, össze-vissza mászkáltak táncikáltak, de amint Bono, vagy Edge a közelben voltak (forgó színpad és forgó híd) a fejük fölé emelték az ír zászlójukat, ami igazából nem is zászló volt, hanem egy óriáslepedő. Volt vagy hat méter hosszú és vagy két méter széles. Ilyenkor a biztonságiak szóltak, hogy picit vegyék vissza, mert a sima állójegyesek (mi) a színpadot sem látják, nemhogy a zenekart! :) Still Haven't found. Nem tudom megfogalmazni, ami a szám alatt a stadionban volt. Ajánlom mindenki figyelmébe a videókat... Az egyik nagy kedvencem, el is kezdtem énekelni. Aztán látom, Bono visszateszi a mikrofonállványba a mikrofonját, hátralép kettőt, szívére teszi a kezét. Gondoltam, mekkora királyok vagyunk, ilyen hangosan még a százhúszezres Mexikóban sem énekeltek Nekik, de cuki, hogy meghatódott! Aha, Brigi megrángatta a kezem és a hátunk mögé mutatott. Megfordultam. A lelátó szektoraiban mindenki piros és fehér kartont tartott. Fehér háttérben pirossal ONE felirat. Nézek oldalra, a stadion másik felén zöld-fehér-narancs ír zászló, szemben zöld-fehér-piros... Na, basszus, most hogy énekeljek tovább, mikor nyelem a könnyeimet? És mit nézzek? A színpadot, a lelátókat? Hihetetlen látvány volt. Libabőr ezerrel. "Viva Italia!" Bad és Mercy. Köszi, srácok! In A Little While alatt megint egy rajongóval együtt énekelt Bono. Miss Sarajevo, City Of Blinding Lights, Vertigo. Addigra már nem volt hangom. Na szép, pont a Vertigonál... I'll Go Crazy, Sunday Bloody, MLK, Walk On. A One ezen a koncerten tetszett a legjobban. Nagyon jó volt a hang, Jó volt az ének, a kivetítő. A Where The Streets után még énekeltünk egy nagy happy birthday-t valakinek, és az 55 éves portugál nő megszólalt mellettem, ez neki is szólt! :) Zárásnak kaptunk Hold Me, hrill me...-t és sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Ütős!! A With Or Without You sírós volt, bárcsak a szerelmem is itt lenne! Imádtam a színpadképet a fényeket, az egész olimpiai stadion fényárban úszott. A Moment Of Surrendert úgy énekeltük, hogy szegény Bonot akkor se nagyon hallottam. :) Elköszönés, integetés, meghajlás az egyik oldalról, taps, üvöltés, sikítás a másikról. Még készítettünk pár fotót, aztán lassan elindultunk kifelé. Bő két és negyed óra katarzis. Azért nem kevés. Mire nyolcvan pár-ezer ember elhagyta a helyszínt, volt vagy éjfél, fél egy. A hazaút kalandos volt, gyalog indultunk, végül visszafordultunk. Vártunk buszra, majd taxira. Napközben és a koncert alatt remek idő volt, de fáradtan éjjel taxit várni, hát nem volt melegünk... Három után értünk vissza a szállásra. Másnap reggeli után jött a transzfer és kivitt minket a Fiumicino reptérre. Beraktuk a csomagmegőrzőbe a bőröndöket és mivel csak este 10 után indult vissza a repcsi, még lementünk a tengerpartra. Az utolsó nap gyorsan telt, Ostiában sok mindent nem láttunk, már ilyenkor nincs szezon. Azért a tenger gyönyörű volt. A reptéren sok U2 pólós "rokonnal" találkoztunk, olyan jó ilyenkor ismeretlenül összemosolyogni másokkal. Az ember tudja, hogy a másik is átélte azt, amit ő. Róma mély nyomot hagyott bennem, mégis jó volt hazajönni. Az itthoniak már hiányoztak. De biztos, hogy megyek még Rómába. Naná, hiszen dobtam pénzt a Trevi-kútba és ha igaz a legenda, aki ezt megteszi, az még visszajön ebbe a csodás fővárosba. U2-val, vagy U2 nélkül. Két útitársamnak köszönöm a szép napokat, finom capuccinót, drága pizzát, csodás élményeket és a felolvasásokat!

Pizza, pasta, gelato (Róma, 2010 október)

Ezzel a három szóval nagyjából le is írtam a négy  nap menüjét. Első nap Trasteverében vettük be magunkat, hátizsákostól, csomagostól egy kockásterítős trattoriába. Én mindenképp kagylós spagettit akartam enni, de nekik kétféle kagylójuk volt, így amikor a pincér kérdezte, melyikkel szeretném a tésztámat, tanácstalanul néztem rá és mondtam neki, hogy nekünk bizony egy darab tengerünk sincs, úgyhogy nem igazán vagyok képben a tengeri állatokat illetően… Jó fej volt, mert gyorsan kihozott két kagylót, és megmutatta őket. Ettől felderülve mondtam neki, hogy ó, igen, ezt a fekete kagylót, ezt szeretném. A tészta elég jó volt, viszont itt érdekes módon nem a sima olivaolajos-friss fűszernövényes szósz volt hozzá, hanem paradicsomos szósz, és még kaptam egy  egész gerezd fokhagymát is bele. Utána ettünk desszertet is. Én véletlenül crema catalana helyett panna cottát mondtam, Feri pedig tiramisut rendelt. A panna cotta is remek volt, de a tiramisu még jobb (persze, hogy megkóstoltam). Nem volt benne túl sok piskóta, viszont annál több masszív és nagyon finom krém, bár szerintem egy kicsit lehetett volna kávésabb is. Megkérdezték kétszer is, hogy kérünk-e kávét. Nem kértünk. Szerettünk volna még nyugodtan emészteni egy kicsit, de aztán kegyetlen módon, kérés nélkül kihozták a számlát és tulajdonképp ki lettünk téve. Ilyet még nem tapasztaltam.

Másnap Trastevere egy másik részén ültünk be egy kockásterítős trattoriába. Végül kiderült, hogy ez inkább egy turistahely, de azért a margheritám kerékméretű volt és elfogadhatóan jó, ami azért a nápolyi pizzákhoz szokva is elég szép dicséret a részemről :) Itt desszert már nem fért be. Szintén kérdezték, hogy kérünk-e még valamit, és amikor mondtuk, hogy nem, hozták is a számlát… megint ki lettünk téve. Úgy tűnik, Rómában nincs kényelmes ejtőzés órákon keresztül, mint Athénban…

Pénteken végre találtunk egy igazán jó kajáldát. Trattoria Antico a neve (ha jól emlékszem), és elég híres lehet, ugyanis jött pár amerikai is, akiket a római pap barátjuk küldött kifejezetten ide. A Ponte Sant’ Angelo másik oldalán lévő környéken van, nem kell sokat menni a parttól, de ennél többet sajnos nem tudok. Ezentúl minden jó étteremnek elkérem majd a névjegykártyáját... 

 

Itt nem bonyolítottam túl a dolgot, paradicsomszószos-bazsalikomos spagettit kértem. A szósz jó paradicsomos volt, a tészta al dente, volt rajta friss bazsalikom, és saját belátásomra bízták, mennyi parmezánt teszek a tésztára :) Utána rendeltünk tiramisut. Ez már inkább piskótás volt és finom volt a krém is. Küzdeni kellett vele rendesen, de végül csak befért. Ittunk egy-egy grappát is, ami szerintem borzalmas, de a többieknek bejött (egyébként jó minőségű volt), és még kávézgattunk is egyet szépen, kényelmesen. Időközben egy helyi úr is leült a mellettünk lévő asztalhoz, láthatóan jóban volt a pincérekkel, úgyhogy megnyugodtunk, ez egy jó hely, ide visszajövünk  egyszer (ha visszatalálunk...:) ). Ebéd után visszasétáltunk a Vatikán felé, és mivel a kávé ellenére még mindig kicsit kótyagos voltam a grappától, beültünk egy cappuccinóra egy ereklyebolt-és kávézó összeházasításából született helyre. Olaszországban minden alkalmat meg kell ragadni egy jó cappuccinózásra...

Szombaton a Pantheontól pár sikátornyira ültünk be egy elég zsúfolt trattoriába (olyanba ugye sose szabad, ahol kevesen vannak). Salátát rendeltünk és pizzát. A saláta nem volt rossz, a pizza kifejezetten finom volt, viszont rettenetesen vastag volt a tésztája és kicsit palacsintaszerű, nem is tudtuk megenni az egészet. Látványosan kínlódhattunk, vagy csodálatosan festettünk U2-pólóban, vagy látszott rajtunk az előző napi kemény party :), nem tudom, de valamiért mindenki minket bámult. Vicces volt. Amikor a pincér kérdezte, szeretnénk-e desszertet, csak elcsüggedten ránéztünk, ő meg mosolygott nagyokat.

Róma egyik legjobb fagyizója pedig biztosan az, ami a Piazza della Rotonda-n van, ha háttal állunk a Pantheonnak, akkor a tér jobb oldalán, egy ház aljában a sarokban. Rengetegféle fagyijuk van, csak csokiból van vagy ötféle. Étcsokit ettem és narancsos csokit, úgyhogy a gyümölcsfagyikról nem tudok semmit mondani. Mondjuk szerintem a fagyi az csokifagyi, és kész. Fölösleges mindenféle ízt kipróbálni, mert a csokinál úgysincs jobb. Ez olyan, mint a paradicsomos-bazsalikomos szósz - végig lehet enni a különböző tésztaszószokat, de az egyszerű paradicsomos-bazsalikomos szósz annyira tökéletes, hogy semelyik nem ér fel hozzá. A Piazza della Rotonda-i fagyizóban lapáttal, bőkezűen adagolva pakolják rá a tölcsérre a fagyit. Az étcsoki fantasztikus volt. Keményet ütött, szerintem volt kb. 1,5 tábla csoki csak abban az adagban. És a narancsos csoki szintén csodás volt… 

Négy nap a káprázatos Rómában

- Egyszer élünk! - mondta V, miközben az athéni programot terveztük - és azt fontolgatta, hogy Rómába is kellene menni, megnézni az idei európai koncertsorozat záró epizódját, és persze Rómát, az Örök Várost. És én is lelkesedtem az ötletért, mert mekkora lenne már Athént megfejelni Rómával, nem egészen egy hónappal később!

Aztán bizonyos körülmények miatt elsikkadt a dolog, de eljött Athén, ami elindított minket a "lejtőn" :) Az ottani koncertélmények hatásából még fel sem ocsúdó V fejébe vette, hogy mégiscsak el kell menni Rómába. Nekem pedig nem kellett kétszer mondania, Athén nálam is megtette a hatását. Talált a fórumon két eladó állójegyet, ráadásul nagyon olcsón. Megkérdezte: - Akkor megyünk? Megvesszük? Erre én: - Naná! Ezzel végleg el is dőlt, hogy megyünk. De hogyan?!

 
Lázasan elkezdtük a szervezést, mert nem sok időnk volt. Az első terv az volt, hogy autóval. Ekkor még úgy volt, hogy jönne T & T is, aztán végül ketten maradtunk, autó kilőve. A repülő drága, szállás alig van, és az is drága, vagy rossz. Végül minden utazási lehetőséget sorra vettünk, minden szállást végignéztünk, és kb. másfél hét alatt minden megoldódott: Pisába repülünk, és onnan vonatozunk egy jót Rómába, majd vissza kb. ugyanez, csak Pisában is alszunk egy éjszakát, és legalább a tornyot megnézzük.


Alternatív lehetőségként egy Firenzei kitérő is felmerült, de ezt később elvetettük, kevés volt mindenre az idő. Szállást keríteni még nehezebb volt, végül sikerült megfelelőt találni, igaz, kicsit távol a városközponttól. Így hátradőlhettünk, és már csak azzal kellett foglalkoznunk, hogy a pár nap alatt mit szeretnénk megnézni Rómából, mire futja a szűkös időből. Közben kiderült hogy T is csatlakozik majd hozzánk valamikor, V pedig még lebizniszelt egy jegycserét, így ülőhelyünk lett, pont szemben a színpaddal. Sokan horribilis áron jutnak jegyhez, nekünk pedig 2. kategóriás ülőjegyünk volt, az eredeti ár töredékéért! Ennek a csajnak koncertturizmussal kellene foglalkozni, az fix :)

Két nappal koncert előtt útra keltünk. Nem tudom, miért van ez, de ha én repülök, a gép szinte mindig késve indul, főként odafelé. Ez most 2(!) órát jelentett, és így azt a vonatot is alig értük el, amelyikről azt gondoltuk, a legrosszabb esetben is el kell érnünk. Persze még a csomagomra is várni kellett a pisai reptéren, mert nem hallgattam a nagy rutinos utazóra, hogy annyi cuccot vigyek, hogy ne kelljen becsekkolni :) De mivel én divatolok, és egy zsák fotóscucc elmaradhatatlan a felszerelésemből, ott tipródhattunk az óránkat nézve a futószalag mellett. Aztán végre futás, megállapodás egy taxissal a viteldíjban, irány az állomás, kb. 5 perc alatt az állomáson, hát az olaszok nem tökölnek. Aztán gyors jegyváltás, V megcsillanthatta nemrég szerzett olasz tudását, egy villámgyors finom capuccino, majd vágta a szerelvényhez, és pár perc múlva már robogtunk is Róma felé.

Szeretek vonatozni. Lehet nézni az elsuhanó tájakat, közben a zakatolás, és van az egésznek egy hangulata. És most Olaszországban vonatoztunk, több mint 300 km-t, négy órát, egy gyönyörű városba, egy fantasztikus zenekarért. Kellemesen telt az út, nem éreztük hosszúnak. Előbb a toscanai tájakban gyönyörködtünk, a vidéket uraló örökzöldekben, a mandulafenyők szépségében, melyek hol egy utat szegélyeztek, hol csoportokat alkottak, és a sínek mentén az állomásokon is ott sorakoztak.


Aztán később, már Rómához közeledve megpillantottuk a tengert. Már vártuk ezt a pillanatot, és ujjongásban törtünk ki: "Nézd, ott a tenger, de jóóó!" Civitavecchia közelében jártunk, láttuk a vonatról a kikötőt, és gyönyörű látványban volt részünk, mivel a nap éppen a horizonton volt, és bukott bele a tengerbe.


Néhány keskeny felhőcsík volt csak, melyeket vörösesre színezett, ezzel még festőibbé varázsolva a látványt. Nem utaztak sokan a vonaton, így szinte örömtáncot jártunk. "Nézd, most bukik a tengerbe, de szééép!" Athénban kergettük a naplementét, de nem igazán jött össze, Rómában is terveztük, hogy majd valami alkalmas helyről meglessük, de mivel itt a tenger távolabb volt a várostól, ilyenre nem is számíthattunk. Mázlink volt. Már nem bántuk, hogy késett a repülő, mert ennek így kellett lennie. Még Rómába sem értünk, és már katarzis ért minket. A vonat közben tovább robogott velünk, és besötétedett.


Rómába érve úgy döntöttünk, leszállunk a Trastevere állomáson, mert ez a városrész közelebb van a szállásunkhoz, látnivalók is vannak, és éttermekben is bővelkedik. Nem siettünk a szállásra, bár a cuccal együtt nem volt ideális várost nézni, mégis ezt tettük, mivel ahhoz már késő volt, hogy a szállóhoz kibuszozzunk, majd visszamenjünk a belvárosba. Egyébként meg kemények vagyunk, de efelől a történet végére nem lesz kétség :) Kajáldát nem sokat keresgéltünk, mert éhesek voltunk. Elfogyasztottuk első olasz vacsoránkat, persze tésztát, meg én desszertnek tiramisut, ami nem is volt rossz. Ami fura volt, hogy kérés nélkül elég hamar hozták a számlát.


Elindultunk várostnézni. Kellemes nyáresti idő volt, amihez hasonló otthon júniusban szokott előfordulni. Egy jó nagy éjszakai séta következett, mert mégsem Trasteverét jártuk be, hanem mentünk egyenesen előre, át az egyik hídon a Tevere másik partjára, kicsit feltérképezni az éjszakai várost. Tervben volt a Colosseum, a Spanyol lépcső, a Trevi-kút, meg ami még útba esik. Egyre több szépség tárult elém az éjszakai fényekben, nem győztem a fejem kapkodni. Eddig sem volt kétséges, hogy Róma jó választás volt, de amit innentől láttam pár nap alatt, minden várakozásom felülmúlta.

A Vittorio Emanuele II. monumentális fehér márvány emlékműve hihetetlen erőt és hatalmat sugárzott. Vannak szebb épületek is Rómában, de mégis páratlan látvány. Ez az egyik olyan építmény, ami uralja a várost, később a Gianicolo dombról letekintve a városra ezen akad meg elsőként a szem.


Végigsétáltunk a Forum Romanum mentén, és megnéztük a Colosseumot, ami most vörös fényben úszott, és kínai betűk voltak rávetítve. Valami kínai hét volt a városban, és épp egy delegáció is érkezett, ami miatt le volt zárva az autó forgalom elől a környék. Nem mondom, hogy a kínai üdvözlő szöveg feldobta az ókori építmény látványát, viszont ilyet nem láthat minden turista :)


Aztán elértünk a Trevi-kúthoz, ahol rengeteg ember időzött, mert ez egy olyan hely, amit állandóan ellepnek az idelátogatók. Nem láttam még ehhez hasonlót sem, és az éjszakai fényekben különösen látványos volt. Azt hiszem, ha ki kell valamit emelnem Rómából, akkor a kutak mindenképpen a toplistán vannak, nagyon sokat láttam belőlük és nagyon látványosak. Végül eljutottunk a Spanyol lépcsőhöz, aminek az aljánál egy hajó formájú kút van, fent pedig egy templom és egy obeliszk a Rómában található tizenvalahány közül. Ez a Trevihez hasonlóan a turisták másik közkedvelt helye, ott jártunkkor is sokan ücsörögtek a lépcsőkön. Ekkor már éjfél körül lehetett, ideje volt megkeresnünk a szállásunk.


Megkerestük az éjszakai buszt, amely a szállóhoz közel vitt minket, majd jó félóra buszozgatás után, kisebb bolyongást követően rá is találtunk. Egyébként teljesen jó környéken volt, biztonságosnak érezhettük és csendes is volt éjszaka. A szálló nagyobb volt, mint amire gondoltam, de minden rendben volt vele, kulturált, tiszta szoba és fürdő, sőt még erkélyünk is volt. Aztán volt, akinek nem tetszett éjszakai mocorgásunk, pedig csendesek voltunk, de hát már csak lefürödhet a megfáradt utazó több száz kilométerrel a háta mögött. Másnapra komoly városnézős terveink voltak, korai felkelést terveztünk, így gyorsan elaludtunk.

Sonka, sajt, croissant, dzsem, joghurt, gyümölcs, kávé, tea. Ez volt kb. a svédasztalos reggeli nem túl nagy választéka, de mivel három éjszakát töltöttünk itt, nem jött ki a könyökünkön. Miután elkészülődtünk, nyakunkba vettük a várost. Szerettünk volna minél több mindent megnézni ez alatt a pár nap alatt, de tudtuk azt is, hogy sok mindenre nem jut majd idő.

Ott kezdtük a sétát, ahol előző este abbahagytuk. Megnéztük nappal is a Trevi-kutat és a Spanyol lépcsőt. Most még több turista nyüzsgött a lépcsőnél, de ez nem volt zavaró, nem úgy, mint azok a pakisztáni rózsaárusok, akik folyton a sarkunkban voltak, nem lehetett tőlük nyugodtan fényképezni, nem értettek a szép szóból, erőszakosak és nagyon idegesítőek voltak. Ezért szinte menekülnünk kellett a helyről.


A Piazza della Rotonda egy hangulatos kis tér, egyik végében a Pantheonnal. Itt ettünk egy nagyon finom fagyit, amit lapáttal kentek a tölcsérre. Jó adag fagyi volt a tölcsér tetején, ezért attól tartottam, végig fogom magam enni, de annyira krémes volt, hogy egy csepp sem csorgott le róla.


V már látta belülről a Pantheont, ezért a tér közepén álló obeliszkes kút lépcsőjén sütkérezett, amíg én körülnéztem bent. Ez az ókori templom hatalmas kupolájával egy építészeti csoda. Nem is tudtam olyan képet készíteni, ami visszaadná a perspektívát. A kör alakú épületen nincsenek ablakok, az egyetlen fényforrás a kupola tetején található nyílás, aminek átmérője lentről 2 méternek tűnik, de valójában bármilyen hihetetlen, de 9 (!) méteres.


Nem messze a Rotondától egy nagy, hosszú teret, a Piazza Navonát, na meg az ottani gyönyörű kutat, a Fontana dei Quattro Fiumi-t csodáltuk meg. Itt jegyezném meg, hogy jó turistákhoz méltóan minden szép kúttal és kupolával le kellett magunkat fotózni :)


A Navona után bementünk egy boltba (AltroQuando), ahol többek között olasz, vagy olasz származású filmesekkel és színészekkel kapcsolatos különféle dolgokat árulnak: könyveket, dvd-ket, képeket, hűtőmágneseket, amelyek főként filmjeleneteket ábrázolnak. Körülnéztünk, bevásároltunk városképes képeslapból, és mentünk tovább.


Az egyik utca végén megláttuk az Angyalvárat, így arra vettük az irányt. A vár a Tevere túlsó partján volt, és egy gyalogos hídon pont szembe mentünk vele. A hídról a Vatikán irányába nézve nagyon festői volt a látvány: a folyó a következő híddal, a Szent Péter-bazilika kupolája a távolban, mandulafenyők csoportja egy domb tetején… hmm, meseszép volt! A vár is jól nézett ki, és jó lett volna fentről is körülnézni, de ezt másnapra tartogattuk.



Persze mindig arra mentünk, amerre a szemünk vezetett minket, naná hogy a bazilika felé fordultunk. Ahogy közeledtünk, egyre nagyobb volt az épület, végül a Piazza San Pietro-ra érve elénk tárult az egész hatalmas templom. Az óriási ellipszis tér valóban kör alakúnak tűnt, gyönyörű, szobros párkányzattal fedett oszlopcsarnok szegélyezte, a tér közepén pedig egy obeliszk kapott helyet. Lenyűgöző és ünnepélyes volt az egész látvány. Itt is volt egy fantasztikus kút, amit úgy fotóztam le, hogy a mögötte lévő habszerű felhőfoszlányok az aláhulló víz által keltett párafelhőnek tűntek.


Nem mentünk be a bazilikába sem, ezt is másnapra terveztük, inkább a Gianicolo dombra igyekeztünk naplementét nézni, és a város panorámájában gyönyörködni. Naplementét nem láttunk, mert nem volt fent kilátó, és a nap a fák mögé bukott le. Viszont megnéztük a magasból a várost, rengeteg tornyával, kupolájával, a megszámlálhatatlan műemlék és pompás épület kavalkádjával.


Kis pihenés után leereszkedtünk a Trastevere irányába, hogy egy jó pizzát együnk valamelyik trattoriában. Közben láttunk egy mandulafenyőt is, amelynek ágait a lemenő nap vörösre festette, és mire leértünk már besötétedett. Befaltuk a pizzát, amiről V gasztronómiai beszámolójában részletesen lehet olvasni. Vacsora után nagyjából azon az útvonalon sétáltunk, ahol napközben, így láttuk például a Piazza Navonát esti fényben is. Aznapi sétánkat kicsit elcsigázottan a Piazza del Popolon zártuk, ahonnan metróval elindultunk vissza a szállásra.


Péntekre a koncert miatt lazább napot terveztünk. Elmentünk a Szent Péter térre, hogy megnézzük belülről is a bazilikát és felmenjünk a kupolába is körbenézni. Azt gondoltuk, hogy onnan talán még a stadiont is látjuk, meg a színpad csúcsát, ami kilóg belőle. A téren sajnos kígyózó embersor volt, órákba telt volna hogy bejussunk. Nem tudom, hogy a U2 miatt, vagy a hétvége játszott benne nagyobb szerepet, de ellepték a várost a turisták. Kicsit szomorúak voltunk, mert ezt semmiképpen nem akartuk kihagyni, de arra nem volt sem időnk, sem kedvünk, hogy órákat ácsorogjunk egy helyben.


Elmentünk az Angyalvárhoz, hogy akkor legalább oda bemegyünk. Az Angyalvár (Castel Sant’Angelo) egyébként Hadrianus császár mauzóleumára épült, és a pápák erődje volt, ahova veszély esetén menekültek. A Vatikánnal fedett folyosó köti össze. Nem volt szerencsénk, mert ide meg valamiért csak délután 2-től lehetett bemenni.



Nem volt valami sikeres nap, de tudtuk, hogy az este majd kárpótol minket mindenért. Sétáltunk egyet a város látványos szűk utcácskáin, éttermet keresve, majd be is ültünk egy helyre. A füstbement tervek miatt az idő sem sürgetett minket, így alaposan bekajáltunk, és az estére is hangolódtunk. Ebéd után a szálló volt a cél, de még egy kicsit bolyongtunk a sikátorok között, és még egy cappuccinóra is leültünk egy fél órára. Visszatérve elkészülődtünk, majd elindultunk megkeresni a Stadio Olimpico-t.



Beszámoló a koncertről: Una notte bellissima
Képek, videók a koncertről: Moments of a magnificent show

A koncert másnapján fáradtan ébredtünk, de készülődni kellett, mert el kellett hagyni a szállót. Aznap még akartunk egy kis városnézést a Colosseum környékén, amit csak éjjel láttunk megérkezésünkkor. De elsőként a Terminihez mentünk, hogy beadjuk a csomagmegörzőbe a cuccaink, és megvegyük a vonatjegyet. A megörzőnél hosszú sor állt, és a jegyautomatából sem volt olyan egyszerű a vásárlás, de végül elindulhattunk, és még maradt 5-6 óránk Rómára.


Elsétáltunk hát a Colosseumhoz, aminek környékét rengeteg turista lepte el. Ez nem is csoda, hiszen a Colosseum Róma legnevezetesebb látványossága. Az idő rövidsége miatt ide sem mentünk be, és ez még egy ok arra hogy egyszer visszatérjek Rómába. Elindultunk kajáldát keresni, és közben végigsétáltuk kb. azt az utat, amit megérkezésünk estéjén, elmentünk a Fórum mellett és a Vittorio Emanuele emlékműve mellett is. Bár sok helyre nem tudtunk eljutni, de a kör bezárult. Ettünk még egy jót, aztán visszamentünk az állomásra, ahol fáradtan vártuk a vonat indulását. Elhagytuk Rómát, ahova tudtuk, hogy még vissza fogunk térni, mert gyönyörű város, és még nagyon sok látnivalót tartogat számunkra.


Pisa felé az út nagy részén sötétben utaztunk, így a nézelődés helyett azon elmélkedtünk többek között, hogy milyen esélyei lehetnek 2011-re a dublini, belfasti, londoni koncerteknek, amikről sokat pletykálnak. Mert az nem lehet, hogy jövőre koncert nélkül maradjunk, nem, az kizárt, hát persze hogy lesz, és persze, hogy ott leszünk!


Pisába is nagyon pontosan érkeztünk, talán még egy kicsit előbb is. Pisa egy kisváros. Azért a szállás pár km-re volt az állomástól, de szinte csak egyenesen előre kellett menni. Elsőként kereszteztük az Arno folyót, ami az esti fényekben nagyon hangulatos volt. Aztán elértünk a dómhoz és a Ferde Tornyhoz, ahol elég sokáig elidőztünk. Körbejártuk a tornyot, ami látványosan ferde volt. Fotóztuk több szögből, és próbáltuk a képen érzékeltetni, mennyire ferde, de nem volt egyszerű feladat. A fáradtságunk már elmúlt, és a torony fotózása is felpörgetett bennünket, így kellemesen töltöttük az időt.


A szállásunk felé haladva egyre kihaltabb volt az utca, de nem volt rossz környék, sőt, egyre puccosabb házak közt haladtunk el. Végül meglett a hotel, amit talán egy felújított kísértetházként tudnék jellemezni. Elég kihaltnak tűnt, és azt hittük, talán be sem jutunk. Aztán szerencsére kaput nyitottak. A szálló tiszta volt, és csendes, rajtunk kívül alig voltak az épületben.


Reggel a konyhában alig találtunk valamit, mert reggeli az itt is járt, de teán és croissant-on kívül nem volt semmi. A reptérre úgy mentünk, hogy előbb visszagyalogoltunk az állomásig, majd onnan taxiztunk. Útközben viszont megnéztük ismét a tornyot, a dómot pedig belülről is. Volt egy vásársor is, amit mi is végignéztünk. Az állomás közelében ittunk még egy cappuccinót, majd sietve taxiba ültünk. Aztán elhagytuk Pisát is, és az olasz földet.

További képek: Ferefoto