The Stage That Fell To Earth - Athén, 2010.09.03.

Csütörtökön repültünk Athénba, és már aznap is tele volt a város U2-pólós emberekkel. Fantasztikus volt, hogy a világ minden tájáról jöttek oda U2-t nézni. Ez az egyik legmeghatározóbb élményem, ami Athénhoz kapcsolódik. A reptéri vonaton összehaverkodtunk két belgával, ők Frankfurt után jöttek ide, de találkoztam két csajjal, akik Libanonból jöttek azért, hogy megnézzék a koncertet. Hát igen. A Likabetosz-hegynél pedig nagyokat vigyorogtunk azon, hogy öten voltak ugyanabban a U2-pólóban felfelé menet a siklón. Németek, amerikaiak, meg T. Tulajdonképp mindenhol ismerősökbe botlik az ember. Hatalmas élmény.

Pénteken fél 7 körül értünk ki a stadionhoz. Teljesen ledöbbentem, mit építettek oda a görögök. Nagyon durván lenyűgöző az olimpiai komplexum, már ez, önmagában megérte az utat! És az athéni stadiont sem biztos, hogy ezen a bolygón tervezték... ahogy a színpad teteje kilátszott a stadionból, olyan volt, mintha egy űrkikötő lenne ott egy épp dokkoló űrhajóval... :)

Volt nálunk még egy megmaradt állójegy, amit egy kis keresgélés után sikerült eladni egy jegyüzérnek, ha jól emlékszem, 55 euróért. Kicsit vártunk még Tamásra és Szilvire, nézegettük az érkező embereket és találgattuk, vajon mikor kezdődik majd a koncert. 9-kor? 10-kor? Ez valószínűbbnek tűnt a mediterrán mentalitást ismerve. A Snow Patrol-ról semmiképp sem akartunk lecsúszni, úgyhogy miután  Tamásék végül nem értek oda időben, kicsivel 7 előtt bementünk. A biztonsági ellenőrzésnél a jegyen kívül semmit nem néztek meg (még jó hogy, különben hogy vinne be a nép görögtüzet...? :) ).

Végül a Snow Patrol csak fél 9 körül kezdett, úgyhogy addig bőven volt időm a stadiont csodálni, és a naplementét nézegetni. A Snow Patrol kicsit kedvetlennek és fáradtnak tűnt. A közönség nem örült nekik annyira, mint Zágrábban, de valószínűleg nem is nagyon ismerték őket. Elég rövid ideig játszottak, a szokásos setlist volt, a végén Just Say Yes-szel, ami nagyon jó :)

A bemelegítésnek 9 körül lett vége. Ekkorra már egészen megtelt a stadion. Hatalmas tömeg volt, közel teltház lehetett. Próbáltunk hullámozni, de a görögök nem igazán hajlottak erre (később sem). Az állóhelyesek kaptak néhány hatalmas felfújható labdát. Szeretem nézni, ahogy dobálóznak, mindig feldob ez a látvány, és a tömeg zúgása. Remek dolog egy ilyen stadionkoncert. Megcsodáltuk a lelátó és a pálya közé épített, dróttal körbevett gyönyörű árkot is; ilyet se láttam még sehol.

  

Fél 10 körül szokás szerint elkezdett egyre gyorsulni az óra... a közönség egyre hangosabb lett... és aztán megszólalt a galaxis legzseniálisabb intrójának kezdő sora: 'Ground Control to Major Tom....' A hidegfutkorászás itt sem maradt el! Még mindig felejthetetlen élmény, ahogy ott van előttünk az a másik világból jött valami,  a Space Oddity szól a hangszórókból, és közben az emberek sikoltoznak, tapsolnak és már alig várom, hogy mikor jönnek, na mikor és hol vannak és ott vannak és igen!!!

És ezek után a Return Of The Stingray Guitar azt hiszem, mégiscsak jó kezdőszám: segít feloldani az elmúlt pár perc leírhatatlan feszültségét... Athénban az I Will Follow volt, aminek legalább annyira örültem, mint a New Years Day-nek Bécsben... nem tudnék választani köztük. A görögök láthatóan szintén nagyon boldogok voltak... :) A helyünk egyébként lehetett volna egy kicsivel jobb is, mert az egyik láb kitakarta a színpad egy kis részét és a rajta lévő hangszóró meg belelógott a kivetítőbe (és a koncert elején szerintem visszhangzott a stadion, de ezt később megszoktam, és akkor már nem volt annyira zavaró).

Bono aznap igazán elemében volt a szövegelést illetően. A még mindig szájtátóan látványos és csodás Until The End után előbb tartott egy kis gazdaságpolitikával átszőtt lelkesítő beszédet, aztán jött a bemutatás: itt Edge Odüsszeusz volt, Larry Apolló, Adam ki más, mint maga a nagy Zeusz (nahát, engem igazán megkísérthetne valami formában :D), és Bono... nos, ő pedig 'Alexander, The Motherfucking Great', természetesen. Hát itt konkrétan majdnem beszartünk a röhögéstől, és még napokig ezen kacagtunk.

A fantasztikus I Still Haven't alatt alig hagyták énekelni Bonot a görögök, és a Pride-ot is gyakorlatilag a közönség ordította végig, ő meg rájuk hagyta, hadd tegyék... Az állóhelyes részen ráadásul igazán nagy buli lehetett, még egy hatalmas görögtüzet is gyújtottak. Bono teljesen meg volt hatva attól, hogy mennyi ember jött el a koncertre, és mennyire őrjöngött a tömeg.

A Vertigo-nak kétszer veselkedtek neki - az élő koncert szépségei... :) - de végül sikerült, jó lett. Az I'll Go Crazy itt már nagyon tetszett. Bono 'rrriot'-ját mindenki imádta, ráadásul újra kaptunk egy kis Discotheque-snippetet is! Eszméletlen, ahogy végződik a szám, azokkal a gitárpendítésekkel (amikről valamiért mindig a One Of These Days jut eszembe a Pink Floyd-tól) és szép lassan átmegy a Sunday Bloody Sunday-ba. Nagyon hatásosra lett ez így kitalálva. És szinte vártuk, hogy melyik pillanatban száll fel a színpad...

A Walk On újra elképesztően jó volt. Szeretem ezt a számot. Konkrét emlékek nem igazán fűződnek hozzá, valahogy mégis mindig nagyon megindít. És ahogy még Desmond Tutu-beszéd alatt elkezdődött a One... az még mindig hátborzongató érzés volt.

Aztán a Where The Streets Have No Name alatt végképp teljesen elszabadult az őrület, a közönség igazán kitett magáért. Kicsit aggódtam néha, hogy össze ne dőljön a stadion... És meggyújtották a második görögtüzet is, a belső körben!!

Az ufóknál jött a nagy izgalom, hogy vajon Ultraviolet vagy Hold Me lesz? Aztán amikor Bono belehörögte a mikrofonba, hogy What time is it in the world?, tudtuk, hogy a Hold Me lesz, amit még egyikünk se hallott élőben. És milyen nagyon jó volt! Igaza volt Tamásnak, tényleg elképesztően jól szól koncerten. Egészen pokoli volt a látvány és a hangzás is.

'Planet Earth is blue and there's nothing I can do'

A With Or Without You alatt megint ordítva énekelt az egész stadion... Bono röviden elbúcsúzott és mondott valamit görögül is... és dübörgő tapsot kaptak a szám után. Bono azt mondta, nem fogják elfelejteni ezt az estét. Végül jött a Moment of Surrender, amit korábban sose szerettem igazán, itt viszont valamiért nagyon megérintett. De inkább öröm volt az, amit éreztem, mint szomorúság. Lehet, hogy azért, mert ekkorra már egy merész gondolat fészkelte bele magát a fejembe...

A koncert után Tináék elmentek autogramot szerezni a crew-tól, ezért szétváltunk. Mi még egy darabig nézegettük a stadion környékét. Rengetegen próbáltak feljutni a metróra, ami csak kb. 10 percenként indult,  így esélytelennek tűnt a dolog. Úgyhogy egy ideig még elüldögéltünk a stadionnál, mert eléggé elfáradtunk...

A koncert összefoglalásaként ez a beszélgetés zajlott le:
Tamás: - Menni kéne Rómába.
Én: - Oké.
T: - Jól van, menjünk.

(Aztán amikor másnap találkoztunk Ferivel is, mondtam neki, hogy arra gondoltunk, mégiscsak megyünk Rómába is. Erre ő: - Rómába? Hát jó, menjünk...
Szóval, ilyen volt az athéni U2-koncert!).

A tömeg sehogy sem akart elfogyni, és néha már azon gondolkodtunk, hogy hát akkor ma a stadionnál alszunk... Aztán Szilvi felvetette, hogy üljünk fel az ellenkező irányba menő metróra. Ez sikerült, de aztán kiderült, hogy az volt az utolsó metró, ami minden állomáson legalább 5 percet állt, úgyhogy kb. fél 3-ra értünk vissza a hoteltől nem messze lévő Omonia térre.

Egyébként szombaton még mindig tele volt a város U2-pólóban mászkáló, gyönyörű emberekkel... :)

Örülök, hogy nem hagytam ki Athént! Jó volt! Most először éreztem át igazán, milyen jó az, hogy a zene  (vagyis, a U2) kapcsán így össze lehet haverkodni emberekkel. Voltaképp vadidegenek voltunk együtt, mégis remekül telt ez a négy nap, örömmel gondolok vissza rá.