Róma... Istenem, hol is kezdjem... Végre állójegy, de Szilvi nélkül... Still Haven't Found stadionnyi nemzeti lobogókkal... Csodálatos Szent Péter Bazilika a két legkedvesebb kolléganőmmel... A családom kezdettől fogva támogatta a római kiruccanásomat, még úgy is, hogy végül négy napot töltöttem az olasz fővárosban. Ez alatt már sokat emlegetett férjem, Gábor, itthon maradt. Furcsa, rossz érzés volt, maradt bennem amiatt, hogy EZT a várost nem együtt nézzük meg.
Na jó, akkor az elejétől.
Elhatároztam, akarom Rómát. U2-val. Az első lépés a jegyvásárlás volt. Mivel Bécs után (augusztus 30.) döntöttem el, hogy a turnézárást is megnézem, nem sok esélyem-lehetőségem volt jegyet szerezni. A hivatalos ticketone.it-n Buy Now helyett, Not Available szerepelt a U2 jegyek mellett. Oké, akkor nézzünk szét az összes létező fórum zenei, U2-s, koncertes, vagy koncertjegyes hozzászólásai közt, "hátha valaki eltöri a bokáját..." és eladja a jegyét.
Közben Szilvi, U2-s koncertlátogató társam lemondott az utazásról. :( "sajnos ez már nem fog összejönni." Úristen, egyedül mégse mehetek. Jegy semmi, olasz nyelvtudás semmi, ráadásul, ha csak egy napra megyek, rohadt drága a repülőjegy. Na jó, akkor nem megyek. De valahogy mégiscsak... Nem nem, megyek. De, turnézáró, az is lehet, hogy többet nem látom Őket... Na és? Már két koncerten is voltam... Jó, maradok itthon. Ez van.
Persze csak nem hagyott nyugodni a dolog és találtam olcsó repülőjegyet a Wizzair-nél. 5-én oda, 9-én vissza. Na jó, most aztán már tényleg be kéne fejeznem, nincs jegy, nincs akivel mehetnék, de négy napra nézem már a szállást is... Na jó, gép kikapcs, jó éjszakát.
Másnap elkezdtem kérdezgetni Brigit - akivel két és fél éve egy helyen dolgozunk és aki révén Szilvit megismertem - hogy ugyan, mi lenne, ha eljönne velem? Sokat nem kellett könyörögni, szívesen beadta a derekát, igen jönne, úristen RÓMÁBA!!! Persze jön, U2 koncert is? Hűha! Menjünk menjünk, igen!!! Mi? Wizzair? Négy nap? Van még annyi szabi? Szóval a lelkes szervezkedés beindult. Négy nappal később (vasárnapra) már megvolt a repcsijegy és a szállás is. Másnap hazaérve egy hetes szabadságáról (Sorrento, Olaszország), Csilla - szintén kolléganőm, de inkább barátomnak mondom - irigykedve hallgatta lelkendezésünket, megyünk Rómába! De jó nektek, én is szívesen visszamennék, annyira jó fejek ezek az olaszok... Gyere!!!! Beszéld meg otthon, én addig átiratom három ágyasra a szobát! De jó lenne, hárman csajok, négy napig kint, tök jó, király, ilyen lehetőség több úgyse nagyon adódik! Közben a főnökünk - aki egyébként jó fej - közölte, hárman egyszerre nem mehetünk szabira. Szó se lehet róla! Végül addig-addig ügyeskedtünk, hogy dehogyisnem, megyünk szabira, mi hárman és megyünk a csodálatos Rómába! Még egy hét volt hátra... Gáborom e-mailben lerendezte a szállásmódosítást és a transzfert.
Na igen, de mi lesz a koncertjegyekkel? Két jegy kellett csak, na de amikor még egy sincs? Minden lehetőséget végignéztem, órákat, éjszakákat töltöttem a gép előtt, de semmi. Valamikor szeptember legvégén volt egy fickó két eladó jeggyel, beszéltünk többször is, de meggondolta magát... Nem volt más hátra, kint, Rómában koncert előtt megvesszük zsebből. Rohadt drága lesz, biztos, de nem maradt más lehetőség.
Róma csodálatos. Kedd, délelőtt még dolgoztunk, aztán mindenki haza, csomagolás, hatkor randi a reptéren. Este 10 körül érkeztünk, transzfer, becsekkolás, alvás. Másnap reggeli után elcsaltam a lányokat a Stadio Olimpico-hoz. Meg kell nézni a helyszínt. Milyen a közlekedés, ilyesmi. Csodálatos, még kívülről is. Az első nap városnézéssel telt, láttuk a Colosseumot, a Trevi kutat, a Spanyol lépcsőt, estére számtalan élmény volt a fejünkben és a fényképezőgépekben. Meg 20 kilométer a lábunkban.
Másnap láttuk a Szent Péter teret és a Bazilikát, a Forum Romanumot és további 20 kilométert tettünk a lábainkba. A Vatikán életem egyik nagy élménye, olyan erő van ott, hogy földbe gyökerezett a lábam. Rómát nyilvánvalóan nem tudtuk úgy körbejárni, ahogyan szerettük volna. Ehhez ennyi idő nagyon kevés. Ahova csak lép az ember, lát valami gyönyörűt, nem csak a nevezetességeket, hanem az egész város lenyűgöző.
Nem elhanyagolható tény, hogy 28-30 fok és ragyogó napsütés volt végig! Az olaszok nagyon segítőkészek, és a nyelvi nehézségekre fittyet hányva mutogattak, magyaráztak addig, amíg nem válaszolták meg a kérdéseinket. Olaszul semmit, angolul is csak kicsit beszélünk, de minden simán ment. A szállás is nagyon jó volt, segítőkészek voltak itt is. Az első két nap alatt néhányszor eszembe jutott, ha nem jutok be a koncertre, már akkor is megérte. Amikor eljött a péntek, október 8., már nem gondoltam ilyen lehetőségre. Már csak az "igen, lesz jegyünk" létezett. Reggeli közben beszélgettünk, épp mondtam Briginek, hogy milyen jó lenne, ha lenne valami kis meglepetés a koncerten, valami extra, mégiscsak turnézárás lesz...! Ekkor teljesen váratlanul a mellettünk lévő asztalnál egy U2 pólós fickó hátrafordult, majd magyarul megszólalt:
- Á, nem lesz semmi, én már egy jó pár turnézárón jártam és sose volt semmi... - Öööö.... izé, helló, szia! Tényleg? Még nincs jegyünk, igazából extra nélkül is boldogok lennénk. - Nincs? Én tegnap (!!!) vettem a ticketone.it-n, 34 (!!!) euróért. Ma veszem át a stadionnál. Konkrétan azt hittem, elájulok!!! Komolyan! Az a dög ticketone.it még a koncert előtt egy nappal is kilökött jegyeket...! Nem, nem hiszem el, elájulok, meghalok!!!!!! Három hétig szünetelt az árusítás, most meg... És ha ilyen olcsó, Csillukám is jöhetne velünk! - És ha szépen kérünk, esetleg segítenél megnézni, nekünk nincs laptopunk, és odaadjuk a pénzt, megrendelnéd? - Persze, találkozzunk fél óra múlva a recepciónál, megnézzük. Gondolhatjátok, a szívem majdnem szétesett. Lementünk, megnéztük. Az értékesítést már leállították. Nyilvánvaló, aznap volt a koncert, csak egy ilyen naiv, mint én gondolhatta, hogy ez összejöhet. De igenis gondoltam, fél óra tiszta reménykedés és bizakodás után dőlt el, most már biztos, hogy kabát alól kell szerezzünk belépőt. (A srác baromi rendes volt, ezúton is nagyon köszönöm Neki!) Ja, és egy igazi veterán. A római lesz élete 35. U2 koncertje... Bakker...
Délelőtt 10, indulás a stadionhoz. Aznap délelőtt még meg akartunk nézni pár szép helyet a városban, de velem már nem lehetett bírni. A stadionnál már sokan lézengtek. Egy buszmegállóban ültünk, amikor Csillának az az ötlete támadt, írjuk ki egy papírra, hogy jegyet vennénk. Sétáljunk egy kicsit, hátha szerencsénk lesz. Egy perc sem telt el, máris odajött egy pasi. Jegyüzér. Mennyi kell? Kettő. Oké, hatszáz euró. Na jól van barátom, viszlát! Oké, oké, mennyit tudsz adni érte? Egy százast. Á, nem nem...az kevés. És ez így ment egy jó fél órán át. Mennyi, annyi. Sok, kevés. Majdnem megvettük egy nem-jegyüzér fiatal lánytól a két állójegyét, amikor az orrunk előtt letartóztatták és bevitték a rendőrök...! Kiderült, nem csak árulni illegális, de venni is. Na jó, húzzunk innen, mielőtt... Félrevonultunk és elkezdtük figyelni az árusokat. Nyilvánvaló volt, mindent lezsíroztak előre, melyik üzér árulhat, melyik nem. Végül vettünk egy állójegyet nekem. A srác megígérte, (hahaha) szerez még egyet Briginek is, pár óra múlva menjünk vissza. Nem volt más lehetőségünk, mint megbízni egy ismeretlen svéd jegyüzérben. Visszamentünk a szállásra, kaja, átöltözés, koncertszerkó. Csilla otthon maradt, Brigivel fél 5-re visszamentünk a stadionhoz. Ha hiszitek ha nem, a srác ott volt, és jegy is volt. Mint az enyém, egyforma, nem hamis, azért az árért, amit megbeszéltünk. Megvan a két jegy! Határtalan boldogsággal és izgalommal (biztos nem hamis-e) beálltunk a sorba.
Fél hat körül kapunyitás, rohanás, ellenőrző kapu, leolvasóval. Előttünk hamis jeggyel akartak bemenni, nem lehetett. Úristen, most kiderül... Igen, igen, befelé!!! Tudtam, hogy nem lesz gond, láttam már eredeti jegyet, de azért egy kis zabszem volt... Még két ellenőrzés, motozás. Lovasrendőr. Kutyás rendőr. Jegykezelés. Futás!!! Futás fel a lépcsőn! Nézd Brigi, itt vagyunk! Itt az ufó! Nézd, az első sor a színpad bal oldalán még tök üres!!! Úristen, üres az első sor!!! Gyerünk, rohanj!!! Odaértünk, megmarkoltuk a korlátot az első sorban. Előttünk a Red Zone, és a színpad olyan közel, hogy szinte alatta álltunk. Remek helyünk volt. Szuper, nem takarta a kilátást sem kamera, sem más.
Zágrábban azért volt jó, mert az egész színpadot messziről láttam, Bécsben azért, mert már közelebb voltam, jobb volt a hang. Itt Rómában... tökéletes. Remegett kezem-lábam, az adrenalin igen felszökött. Vettünk még ásványvizet meg két hot-dogot, aztán vártunk. A stadion már önmagában is lenyűgöző, de így színpaddal, egyre sokasodó emberekkel... és a tudat, hogy itt vagyunk, sikerült... :)
Mellettünk egy portugál csapat telepedett le, mint utóbb kiderült, az egyikük 55. szülinapját ünnepelte aznap. Ajándékba ezt kapta a barátaitól. Egy koncertet. Lement az előzenekar. Annyira silány volt, hogy még a nevükre sem emlékszem. Ja, de. Interpol. Ha valakit megbántok, elnézést, de nagyon semmilyen volt. A Snow Patrol és a One Republic sokkal jobban illett a U2 elé. Már éjfelet mutatott a kivetítő órája, a valódin fél 10 volt. Na mi van, gyerekek, fél órás csúszásban vagyunk! Bono még alszik, vagy mi? :)))
Space Oddity, hangorkán. Fényárban úszott a stadion és ugyan egy fél szektor le volt zárva, így is 85-88 ezer emberről mondhatom, hogy állva tapsolt, mikor ezek négyen bejöttek. Imádom, hogy a Beautiful Day van az elején, nagyon felpörgeti a nézőket egy perc alatt. Most volt végre I Will Follow, nagyon szerettem! Az elején kicsit torz volt a hang. Bonot néha nem is hallottuk, bár ma sem tudom eldönteni, hogy a technika, vagy a nézők nyomták el a hangját. Az Elevation és az Until The End Of The World megint olyan ütős volt, hogy még a mellkasomban is éreztem a dübörgést.
Gondoltam, kicsit kevesebbet kéne ugrálni, mert két perc múlva nem lesz energiám még állni sem. Azért is jó az első sor, mert csak a korlát van előtted, lehet kapaszkodni és kapsz levegőt is. A Red Zone-ban elég lazán álltak az emberek, jöttek-mentek, nem zavarta a kilátást senki. Pontosítok. Volt egy társaság, talán 8-an voltak, írek. Cukik voltak, össze-vissza mászkáltak táncikáltak, de amint Bono, vagy Edge a közelben voltak (forgó színpad és forgó híd) a fejük fölé emelték az ír zászlójukat, ami igazából nem is zászló volt, hanem egy óriáslepedő. Volt vagy hat méter hosszú és vagy két méter széles. Ilyenkor a biztonságiak szóltak, hogy picit vegyék vissza, mert a sima állójegyesek (mi) a színpadot sem látják, nemhogy a zenekart! :)
Still Haven't found. Nem tudom megfogalmazni, ami a szám alatt a stadionban volt. Ajánlom mindenki figyelmébe a videókat... Az egyik nagy kedvencem, el is kezdtem énekelni. Aztán látom, Bono visszateszi a mikrofonállványba a mikrofonját, hátralép kettőt, szívére teszi a kezét. Gondoltam, mekkora királyok vagyunk, ilyen hangosan még a százhúszezres Mexikóban sem énekeltek Nekik, de cuki, hogy meghatódott! Aha, Brigi megrángatta a kezem és a hátunk mögé mutatott. Megfordultam. A lelátó szektoraiban mindenki piros és fehér kartont tartott. Fehér háttérben pirossal ONE felirat. Nézek oldalra, a stadion másik felén zöld-fehér-narancs ír zászló, szemben zöld-fehér-piros... Na, basszus, most hogy énekeljek tovább, mikor nyelem a könnyeimet? És mit nézzek? A színpadot, a lelátókat? Hihetetlen látvány volt. Libabőr ezerrel. "Viva Italia!" Bad és Mercy. Köszi, srácok! In A Little While alatt megint egy rajongóval együtt énekelt Bono. Miss Sarajevo, City Of Blinding Lights, Vertigo.
Addigra már nem volt hangom. Na szép, pont a Vertigonál... I'll Go Crazy, Sunday Bloody, MLK, Walk On. A One ezen a koncerten tetszett a legjobban. Nagyon jó volt a hang, Jó volt az ének, a kivetítő. A Where The Streets után még énekeltünk egy nagy happy birthday-t valakinek, és az 55 éves portugál nő megszólalt mellettem, ez neki is szólt! :) Zárásnak kaptunk Hold Me, hrill me...-t és sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Ütős!! A With Or Without You sírós volt, bárcsak a szerelmem is itt lenne! Imádtam a színpadképet a fényeket, az egész olimpiai stadion fényárban úszott. A Moment Of Surrendert úgy énekeltük, hogy szegény Bonot akkor se nagyon hallottam. :)
Elköszönés, integetés, meghajlás az egyik oldalról, taps, üvöltés, sikítás a másikról. Még készítettünk pár fotót, aztán lassan elindultunk kifelé. Bő két és negyed óra katarzis. Azért nem kevés. Mire nyolcvan pár-ezer ember elhagyta a helyszínt, volt vagy éjfél, fél egy.
A hazaút kalandos volt, gyalog indultunk, végül visszafordultunk. Vártunk buszra, majd taxira. Napközben és a koncert alatt remek idő volt, de fáradtan éjjel taxit várni, hát nem volt melegünk... Három után értünk vissza a szállásra.
Másnap reggeli után jött a transzfer és kivitt minket a Fiumicino reptérre. Beraktuk a csomagmegőrzőbe a bőröndöket és mivel csak este 10 után indult vissza a repcsi, még lementünk a tengerpartra. Az utolsó nap gyorsan telt, Ostiában sok mindent nem láttunk, már ilyenkor nincs szezon. Azért a tenger gyönyörű volt.
A reptéren sok U2 pólós "rokonnal" találkoztunk, olyan jó ilyenkor ismeretlenül összemosolyogni másokkal. Az ember tudja, hogy a másik is átélte azt, amit ő.
Róma mély nyomot hagyott bennem, mégis jó volt hazajönni. Az itthoniak már hiányoztak. De biztos, hogy megyek még Rómába. Naná, hiszen dobtam pénzt a Trevi-kútba és ha igaz a legenda, aki ezt megteszi, az még visszajön ebbe a csodás fővárosba. U2-val, vagy U2 nélkül.
Két útitársamnak köszönöm a szép napokat, finom capuccinót, drága pizzát, csodás élményeket és a felolvasásokat!
|
