A szállásunk a térkép szerint kb. 6 km-re volt a stadiontól, tehát elméletileg könnyen oda kellett volna találnunk. Én rábíztam magam Ferire, hogy ő a férfi, ha ő megnézte, hogyan lehet a legegyszerűbben eljutni a stadionhoz, akkor az biztos jó lesz, és én már nem is néztem utána, mivel kell mennünk. T pedig hozott két liter, jó ütősre sikerült whiskey-kólát magával, és végképp ránk bízta magát.
Csakhogy Feri sem tud olaszul, és elkerülte a figyelmét az az aprócska megjegyzés a menetrendben, hogy a kinézett busz csak hétvégén jár (nem mindegy ám, hogy 'feriale' vagy 'festivo'... :) ). Aztán egy idő után feladtuk, hogy várjunk a buszra, hogy de hátha mégse, és elindultunk gyalog. Fantasztikus olasztudásunkat összegyűjtve kérdezgettük a járókelőket, hogy 'Stadio Olimpico??'. Nagyon kedvesen bólogattak és mutogattak, hogy az irány jó, meg elmondták, melyik buszra szálljunk fel, de sajnos olaszul, a számokkal meg végképp hadilábon állunk (de majd legközelebbre megtanulok legalább egy kicsit olaszul). Végül egy fiatal lány, aki beszélt angolul, megmutatta, hol szálljunk fel a buszra, ami odavisz a stadionhoz.
Olyan 15 perc után kezdett gyanús lenni, hogy sehol semmi tömeg, stadion meg pláne nem. Végül egy fickó kihámozta, hova akarunk menni (szerintem ebben lehet, hogy segített az, hogy T már ekkor félig önkívületben U2-számokat harsogott a buszon...:) ), és mondta, hogy a stadion az bizony pont az ellenkező irányban van, onnan, ahol vagyunk, még 50 perc buszozásra... Na nem baj, mi az nekünk, Bonoék úgyse kezdik el nélkülünk! És tényleg kb. 50 percet kanyarogtunk mindenfelé. Közben elfogyott a whiskey-kóla, T énekelgetett, és elcsevegtünk pár fiatal olasz sráccal és lánnyal, akikről kiderült, hogy ez lesz életük első U2-koncertje! Kicsit szédültünk már, mire a stadionhoz értünk fél 7 körül...
Csakhogy Feri sem tud olaszul, és elkerülte a figyelmét az az aprócska megjegyzés a menetrendben, hogy a kinézett busz csak hétvégén jár (nem mindegy ám, hogy 'feriale' vagy 'festivo'... :) ). Aztán egy idő után feladtuk, hogy várjunk a buszra, hogy de hátha mégse, és elindultunk gyalog. Fantasztikus olasztudásunkat összegyűjtve kérdezgettük a járókelőket, hogy 'Stadio Olimpico??'. Nagyon kedvesen bólogattak és mutogattak, hogy az irány jó, meg elmondták, melyik buszra szálljunk fel, de sajnos olaszul, a számokkal meg végképp hadilábon állunk (de majd legközelebbre megtanulok legalább egy kicsit olaszul). Végül egy fiatal lány, aki beszélt angolul, megmutatta, hol szálljunk fel a buszra, ami odavisz a stadionhoz.
Olyan 15 perc után kezdett gyanús lenni, hogy sehol semmi tömeg, stadion meg pláne nem. Végül egy fickó kihámozta, hova akarunk menni (szerintem ebben lehet, hogy segített az, hogy T már ekkor félig önkívületben U2-számokat harsogott a buszon...:) ), és mondta, hogy a stadion az bizony pont az ellenkező irányban van, onnan, ahol vagyunk, még 50 perc buszozásra... Na nem baj, mi az nekünk, Bonoék úgyse kezdik el nélkülünk! És tényleg kb. 50 percet kanyarogtunk mindenfelé. Közben elfogyott a whiskey-kóla, T énekelgetett, és elcsevegtünk pár fiatal olasz sráccal és lánnyal, akikről kiderült, hogy ez lesz életük első U2-koncertje! Kicsit szédültünk már, mire a stadionhoz értünk fél 7 körül...
A Stadio Olimpico is nagyon tetszett! Vagyis, nem is igazán az épület, mert az athéninál szebb biztos nincs a világon, de valószínűleg kevés stadiont vesz körül egy gyönyörű madulafenyőliget. Imádom azokat a fákat. Bámészkodásra nem nagyon volt idő, mert sietni kellett a box office-hoz - bár közben a görög srác, akivel lebeszéltem a jegycserét, írt, hogy késik. Úgyhogy legalább emiatt nem kellett aggódni, de T már teljes extázisban volt, hogy megkapja a jegyét. Végül ez is sikerült, és "Adoniszt " is begyűjtöttük kicsivel 7 után, kicseréltük a jegyeinket, és mindenki boldog volt.
 |
| UFO vagy stadion? |
Egy idő után ráuntam a sorbanállásra és kétségbeesetten felhívtam Ferit, hogy nem találok oda a helyemre, mire ő lejött és megmutatta a 49-es feljárót, ami csak kicsivel volt arrébb, mint a 48-as... Aztán visszaálltam tülekedni, de mire sorra kerültem, persze, hogy csak egy darab XXL-es kapucnis pulcsi maradt. Az eladó srác mondta, menjek vissza a koncert után, akkor valószínűleg majd kapok pólót. Oké, szuper! (Tényleg feltöltötték a készletet, és a koncert után sikerült vennem egy gyönyörű meggypiros U2 360° Tour logós felsőt - életem első U2-pólóját! :) )
Ezután újra nekiindultam megkeresni a helyem. Ekkorra már szerencsére kezdtem magamhoz térni és megtaláltam a jó lépcsőt. Feri a korlátnál csellengett, mivel egy olasz fickó ült a helyünkön, aki azt mondta, üljünk le valahova, mert úgyse ül senki se a helyén. Viszont én kíméletlen voltam, és elzavartam. Jó döntés volt, mert végül tele lett a lelátó és mások is veszekedtek egy sort a helyek miatt, de aztán gondolom, minden tilosban járó eloldalgott a saját helyére.
Az olaszok, a görögökkel ellentétben, egészen profi szinten művelik a hullámzást. Már 8 körül nekiálltak, és sokan már akkor nagyban rázták a kezüket, amikor még a stadion másik végében volt a hullám... :) Hát igen, így kell ezt csinálni:
Sajnos a Space Oddity-ról még kicsit homályos emlékeim vannak, de aztán amikor bejöttek Bonoék, egyből magamhoz tértem. Rómában is I Will Follow volt, és egyből kitört az őrület. Azért az olaszok tudnak bulizni. Rengett alattunk a lelátó szinte az egész koncert alatt, és az énekléstől sem féltek. Vagyis, ordítottak!
Ami nagyon tetszett, a Magnificient alatt, amikor Bono sorolta a városokat: Milano (kis kiabálás), Venezia (kicsivel nagyobb kiabálás), Napoliii (hatalmas ordítás, főleg körülöttünk - egyre jobban szeretem Nápolyt... :) ), RROMA: óriási őrjöngés! Az egész szám alatt hatalmas őrület volt, nagyon jó volt.
Az Until The End Of The World látványával még itt sem tudtam betelni. Nem fényképeztem, az egészet a saját szememmel akartam látni. Utána Bono szövegelt egy sort, részben arról, hogy milyen szerencsésnek érzi magát, hogy most ott állhat a színpadon, én meg kíváncsian vártam, hogy mit talál ki a bemutatás alatt, de végül nem volt semmi... pedig nagyon szerettem volna tudni, ki melyik császár, történetíró, hadvezér, miegyéb lett volna. És ezután jött a hatalmas meglepetés!
Teljesen gyanútlan voltam, ugyanis aki előttünk leült az ülésre, elvitte az odatett papírokat, így én is kb. úgy meglepődhettem, mint Bonoék, amikor a közönség az I Still Haven't Found alatt magasba emelte a nekik odatett színes lapokat... lenyűgöző látvány volt. A színpad mögötti lelátón az ír zászló rajzolódott ki, balra tőlünk fehér alapon piros betűkkel a ONE felirat, a mi lelátónk pedig az olasz zászlót rakta ki. Bono egészen meghatódott, és a tömeg itt is alig engedte őt énekelni. Hű, nagy élmény volt. És az előttünk ülő két olasz srác nagyon jó fej volt, időnként leengedték a kezüket, csak azért, hogy fényképezni tudjunk.
És ezután jött még a Bad!! Sose gondoltam, hogy élőben fogom hallani egyszer. Nagyokat örültünk, hogy bizony, jó döntés volt eljönni Rómába! A Bad után pedig jött a Mercy, végre!!! Odáig vagyok ezért a számért. Szerintem a legjobb az újak közül. Fantasztikusan jó a dallama, a szöveg pedig gyönyörű. Igazi, szép szerelmi vallomás, a Bonotól megszokott csodálatos metaforákkal. Rettentően boldog voltam, hogy hallhatom.
Az I'll Go Crazy szerintem nagyon jóra sikerült, és amikor Bono megszólalt, hogy 'Cittá Crazy', egyenesen odavoltam a gyönyörűségtől... :) Imádom az ember poénjait.
És Rómában a kedvenc Sunday Bloody Sunday "verzióm" volt, a Get Up, Stand Up snippet-tel. Úgy tűnik, minden koncerten más és más csemege van, ezért érdemes elmenni többre is :) Aztán kaptunk még egy kis különlegességet: a One alatt játszott videó a zoo tv-s időkből való kék trabantos film volt!
Utána a Where The Streets Have No Name alatt érdekes módon itt nem volt akkora nagy őrjöngés, ezen meg is lepődtem. Úgy látszik, az olaszok a Magnificient-et jobban szeretik, vagy elfáradtak eddigre? Ki tudja. Itt egyébként joshua tree-s videók mentek a kivetítőn.
Az űrlényes rajzfilm alatt újra azon izgultunk, hogy vajon Hold Me lesz-e, vagy Ultraviolet. Én Ultraviolet-et szerettem volna, de végül itt is Hold Me lett. Jó, jó ez is, de azért az Ultraviolet-nek jobban örültem volna. Na nem baj, majd legközelebb! :) Bono egyébként halad a korral, azt énekelte, hogy 'if you're alive at 55' :) ) A Moment Of Surrender után pedig csak annyit mondott, hogy 'Don't forget about us!'.
Hogy is lehetne elfelejteni őket...?
Ami nagyon tetszett, a Magnificient alatt, amikor Bono sorolta a városokat: Milano (kis kiabálás), Venezia (kicsivel nagyobb kiabálás), Napoliii (hatalmas ordítás, főleg körülöttünk - egyre jobban szeretem Nápolyt... :) ), RROMA: óriási őrjöngés! Az egész szám alatt hatalmas őrület volt, nagyon jó volt.
 |
| Hát ez mindjárt elrepül |
Teljesen gyanútlan voltam, ugyanis aki előttünk leült az ülésre, elvitte az odatett papírokat, így én is kb. úgy meglepődhettem, mint Bonoék, amikor a közönség az I Still Haven't Found alatt magasba emelte a nekik odatett színes lapokat... lenyűgöző látvány volt. A színpad mögötti lelátón az ír zászló rajzolódott ki, balra tőlünk fehér alapon piros betűkkel a ONE felirat, a mi lelátónk pedig az olasz zászlót rakta ki. Bono egészen meghatódott, és a tömeg itt is alig engedte őt énekelni. Hű, nagy élmény volt. És az előttünk ülő két olasz srác nagyon jó fej volt, időnként leengedték a kezüket, csak azért, hogy fényképezni tudjunk.
És ezután jött még a Bad!! Sose gondoltam, hogy élőben fogom hallani egyszer. Nagyokat örültünk, hogy bizony, jó döntés volt eljönni Rómába! A Bad után pedig jött a Mercy, végre!!! Odáig vagyok ezért a számért. Szerintem a legjobb az újak közül. Fantasztikusan jó a dallama, a szöveg pedig gyönyörű. Igazi, szép szerelmi vallomás, a Bonotól megszokott csodálatos metaforákkal. Rettentően boldog voltam, hogy hallhatom.
Az I'll Go Crazy szerintem nagyon jóra sikerült, és amikor Bono megszólalt, hogy 'Cittá Crazy', egyenesen odavoltam a gyönyörűségtől... :) Imádom az ember poénjait.
És Rómában a kedvenc Sunday Bloody Sunday "verzióm" volt, a Get Up, Stand Up snippet-tel. Úgy tűnik, minden koncerten más és más csemege van, ezért érdemes elmenni többre is :) Aztán kaptunk még egy kis különlegességet: a One alatt játszott videó a zoo tv-s időkből való kék trabantos film volt!
Utána a Where The Streets Have No Name alatt érdekes módon itt nem volt akkora nagy őrjöngés, ezen meg is lepődtem. Úgy látszik, az olaszok a Magnificient-et jobban szeretik, vagy elfáradtak eddigre? Ki tudja. Itt egyébként joshua tree-s videók mentek a kivetítőn.
Az űrlényes rajzfilm alatt újra azon izgultunk, hogy vajon Hold Me lesz-e, vagy Ultraviolet. Én Ultraviolet-et szerettem volna, de végül itt is Hold Me lett. Jó, jó ez is, de azért az Ultraviolet-nek jobban örültem volna. Na nem baj, majd legközelebb! :) Bono egyébként halad a korral, azt énekelte, hogy 'if you're alive at 55' :) ) A Moment Of Surrender után pedig csak annyit mondott, hogy 'Don't forget about us!'.
Hogy is lehetne elfelejteni őket...?
A hazajutás egyébként hasonlóképp kalandos lett, mint az odaút. Miután vitatkoztunk egy sort, hogy merre kell menni, elindultunk valamerre (szerintem a rossz irányba), és végül sikerült visszagyalogolnunk a Piazza del Popolo-ig... ez egy kb. 7 km-es kis séta volt. T útközben szintén harsogva énekelt hol U2-t, hol Guns-ot, aztán az éjszakai buszra várva még Ferivel közösen, nagy egyetértésben elénekelték a Balaton-Sziámi-Európa Kiadó-Bizottság-Quimby-PUF repertoár jelentős részét is a megállóban... Szóval, jól éreztük magunkat hazafelé is.
Jövőre pedig Dublin, belső kör, első sor! :)
Jövőre pedig Dublin, belső kör, első sor! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése