A rock koncert új definíciója - Zágráb, 2009.08.09.

Három körül értünk Zágrábba. Először megkerestük a stadiont és igyekeztünk egy nem túl messzi parkolóhelyet találni. Még nem voltak ott igazán sokan, úgyhogy szerencsénk volt és a stadiontól pár méterre találtunk is egy helyet. Utána még kicsit elnéztünk az óvárosba, bár nekem ekkor már nem igazán volt türelmem a városnézéshez… :)

Öt körül elindultunk vissza a stadionhoz. Ekkor már egészen nagy tömeg volt a környéken. Úgy tűnt, a zágrábiak nagyon örülnek a U2-nak. A boltokban, kajáldákban U2 szólt és a közeli CD-bolt kirakata is tele volt U2 CD-kkel, poszterekkel és pólókkal.

Már alig fértünk a bőrünkbe. Hihetetlen, végre eljött ez a nap, itt vagyunk, még 4 óra, és LÁTJUK BONOÉKAT!!! Élőben! Őket!

Meglepett, hogy még a box office-ban is lehet jegyet kapni, de üzérek is voltak jó páran. De még többen voltak a kétségbeesetten jegyet szerezni próbáló rajongók. Kicsit rossz érzésem volt emiatt, miközben mi nagy boldogan keresgéltük a megfelelő bejáratot. Felfelé menet jó sok lépcsőt kellett megmásznunk, pedig nem is a legfelső tribünre szólt a jegyünk. Láttuk néhányszor felvillanni a színpadot az ablakokon keresztül, de amikor végre felértünk és kimentünk a lelátóra, Tamással teljes egyetértésben csak annyit tudtunk kinyögni, hogy „Hűűű bazzzeg”. Nehéz leírni azt, amikor először meglátja az ember ezt a színpadot - bár nem vagyok teljesen meggyőződve róla, hogy ez nem inkább egy űrhajó-e - de talán ez az önkéntelen reakció visszaad valamit az érzésből…

Fél 6 körül lehetett. Még alig voltak a stadionban, úgyhogy sikerült két nagyon jó helyet kifognunk a színpaddal pont szemben (a jegyünk nem helyre szólt, hanem érkezési sorrendben lehetett leülni a még szabad helyekre). Szeretek koncert előtt akár órákat a stadionban üldögélni és nézelődni, figyelni, ahogy jönnek-mennek, érkeznek az emberek, szerelgetnek a színpadon, miközben szól a zene és egyre jobb a hangulat…

Nem ismertük a két előzenekart. Az Hours-ért Tamás nagyon lelkesedett („józene”), utánuk jött a Snow Patrol. Először csak arra figyeltünk fel, hogy akik kinn voltak, mint az őrült, rohannak befelé, amikor elkezdett játszani a zenekar. Na, mi folyik itt…? Aztán rájöttünk, mi. Remek számaik vannak, a tagok nagyon szimpatikusak, a földön járnak és nem valami elszállt „rocksztárok”, az énekes meg egészen jó frontember (persze Bonoval nem vetekedhet ő sem :) ). El is határoztam, hogy megszerzem az összes albumukat.

Számolgattunk visszafelé, hogy na, még 1,5 óra, és jön a U2!! … Még egy óra!! Az már mindjárt itt van!! Akkor még egy gyors kör a büfébe és a mosdóba, és utána már csak egy kicsit kell várni a koncertig!

Az előttünk ülő horvát társaságban volt egy igazán aranyos srác, aki nagyban dolgozott azon, hogy elkezdjenek hullámozni az emberek, és végül sikerült is neki. Egész kis örömünnep lett belőle, mindenki sikítozott, tapsolt és hullámzott az egész stadion. Jó fejek a horvátok, tudnak  ünnepelni.

Nem sokkal 9 előtt elkezdtek játszani egy számot, ami talán ismerős volt valahonnan, de nem nagyon tudtam hova tenni. Mindenesetre szürreális hangulata remekül illett a színpadhoz. Vagyis, az űrhajóhoz. Egy darabig gondolkoztam, hogy mi lehet ez? Tán Placebo? Jaj, dehogyis, ez David Bowie!! Nahát!! Közben egyre nagyobb sikítás hallatszott mindenhonnan, kialudtak a fények, majd ott voltak Bonoék!! A színpadon!! Tamással fülig ért a szánk.

Brutálisan jól szólt a koncert. Már az elején is, amikor a Breathe volt, elégedetten bólogattunk Tamással, hogy hát IGEN, ez odabasz. A No Line On The Horizon fantasztikus volt. Tökösebb így élőben, mint a lemezen (persze úgy is hibátlan). Még a Get On Your Boots-ban se találtam kivetnivalót, pedig az volt az egyetlen U2-szám, amivel ki lehetett volna kergetni a világból.

Ugyan belenézegettem a setlistbe korábban, de aztán igyekeztem elfelejteni, úgyhogy mindig izgatottan vártam, mi lesz a következő szám. Hát a Magnificient, na itt teljes katarzis volt. A valaha írt egyik legjobb U2-szám, az abszolút kedvencem az új albumról, tökéletes hangzással, hát ez maga a Paradicsom!! (Amiben pedig nem hiszek).

Utána a keleties dallamok hallatán hirtelen majdnem szívinfarktust kaptunk, hogy jajj, mi jön, csak nem a Mysterious Ways??? De végül a Beautiful Day lett. A színpadképtől teljesen le voltam taglózva. Minden számnál más és más színűek voltak a lábak, időnként nem csak színekkel, hanem mintákkal is rajtuk, hát elképesztő, ilyet még nem látott a világ. A U2 újradefiniálta a rock koncert fogalmát.

Az Elevation közben szerintem még a marslakók is őrjöngtek, mert Bonoék nem sajnálták a hangerőt. Vajon meddig hallatszhatott el a zene, és a közönség ordítása…? Utána volt egy kis pihi, amíg Bono beszélt egy sort. Még azoknak is megköszönte, hogy eljöttek, akik a környező országokból érkeztek, tehát nekünk is, személyesen :) Aztán kiderült, hogy a színpad valóban egy űrjármű, amit Bonoék azért építettek, hogy eljöjjenek hozzánk. Haha. Sejtettem ám. Tehát ők tulajdonképpen földönkívüliek? Ez jó.

A One alatt teljesen lekapcsolták színpad fényeit és csak a közönség magasba emelt telefonjai világítottak mindenfelé. Szép volt. Aztán amit az Until The End alatt láttunk és hallottunk, arra nem nagyon van szó semelyik általam ismert emberi nyelven… de szerintem még entül sem lenne igazán :) Elképesztő, lenyűgöző, csodálatos, a dallammal összehangolt fényshow volt a szám alatt, ami ezzel a színpaddal… hát… azt látni kell élőben, mert leírni nem lehet.

Az Until (és Edge felköszöntése) után Bono és Edge eljátszották a Stay-t, ami szintén csodálatos volt. Mindig elérzékenyülök ettől a számtól, akárhányszor hallom. Igazi gyöngyszem. A Stay után jövő Unknown Caller viszont szerintem nem volt a legszerencsésebb választás, mert ennél sokkal jobb számok is vannak az albumon. Pl. a Stand Up Comedy.

Aztán ami ezután jött, felülmúlt minden várakozást! Az Unforgettable Fire! És… ÚRISTEN, EZ MÉG KI IS NYÍLIK!! Döbbenten néztük, ahogy a kivetítő lassan szétnyílik, amíg az alsó része már csak pár méterre volt a színpad padlójától, és közben millió szín vibrál rajta. Teljesen készek voltunk mindketten. És az a gitár… na ez, így, valóban felejthetetlen. 

És ezt még fokozták a City Of Binding Lights alatt! Nem győztem a fejem kapkodni, ahogy villództak és forogtak körbe-körbe a kivetítő fényei, fénycsóvák meredtek az égnek, füst szállt fel... hát ezt nem hiszem el, ilyen tényleg nincs. És persze ez egy igazi bulizós szám, őrjöngött a stadion. Ezután a Vertigo, a belénk hasító gitárral, a villódzó fényekkel és a kivetítőn egyre gyorsabban forgó élőképpel már egészen  frenetikus volt. Aztán az I'll Go Crazy diszkóverziója alatt eleinte csak lestem nagyokat, hogy most ez mi, de aztán rájöttem, Bonoék tulajdonképp még ezt is teljesen jól csinálják. De azért, ha lehet, inkább ne kövessék ezt a vonalat.... Ez a három szám így egymás után hatalmas volt, teljesen felpörgött mindenki.

A Walk On nagyon szép volt, és arról, ahogy Bono megtapsoltatta a közönséget, hirtelen a Never Let Me Down Again jutott eszembe... és hasonló, kicsit szomorú érzés volt bennem most is amiatt, hogy sajnos már a végéhez közeledik a koncert. A Where The Streets Have No Name kezdő ütemeit be kell, hogy valljam, még én is megkönnyeztem. Hallottam már számtalanszor, koncert DVD-n, egyszer élőben is, de olyan ereje van annak a számnak, hogy hihetetlen. Fantasztikus látvány volt az egy emberként őrjöngő tömeg is, amikor a színpad reflektorai bevilágították az egész stadiont. Edge futotta körbe a színpadot, ezen meglepődtünk. Arra jutottunk, hogy biztos azért, mert ő a szülinapos... vagy Bono hasa ehhez már túl nagy... :)

Ezután volt egy kis alien-beszéd ezernyi színben pompázó kivetítővel, ami nagyon tetszett, majd először nem akartam hinni a fülemnek, hogy élőben hallom az Ultraviolet-et!!! Ennél nagyobb boldogság nem is létezik. Fantasztikus koreográfiát találtak ki ehhez a számhoz is, Bono fénycsóvákat szóró kabátja egészen csodálatos volt. Az Ultraviolet után még volt egy szomorú With Or Without You és egy reményekkel teli Moment Of Surrender, majd elbúcsúztak, és lementek a színpadról... Na ne, ugye nincs vége? Nem lehet vége...

Még egy darabig reménykedtem, hogy hátha lesz még egy ráadás, de végül lekapcsolták az erősítőket, és valóban nem volt tovább, vége volt a koncertnek. Pedig én gond nélkül elviseltem volna még két órát...

Elgondolkodtunk egy kicsit, nem kéne-e maradni és megnézni a másnapi koncertet is (legrosszabb esetben a kocsiban alszunk…), de aztán végül arra jutottunk, ez annyira hatalmas élmény volt, hogy nem szabad befolyásolni, még egy másnapi U2-koncerttel sem. 

Majd jövőre, reméljük! Biztosan!